Igazából szeretnék egy napsütötte dombon csücsülni, ahol senki nem zavar meg. Csak magam vagyok a gondolataimmal. Rám férne... De se napsütés, se magány nincs a láthatáron. Pozitív magány, mármint. A negatív 'egyedül érzem magam, de ez nem boldogságot, hanem űrt eredményez' magány az megvan. Naná. Nem mintha erre szükségem lenne.
Félreértés ne essék, nem vagyok depressziós, csak fáradt és kicsit szomorú.
Végre végetért a tanév. Ez az év nagyon frusztrált, tele volt olyan megpróbáltatásokkal, amikre semmi szükségem nem volt, se jellemfejlődés, se semmi egyéb szempontjából.
Ember nem küzdött még ennyit azért, hogy végül ne érjen el semmit... Talán majd jövőre.
Olyan furcsa, hogy azt hiszem nálam sokkal roszabb embereket is szerettek már (úgy). Nem arra célzok, hogy a családom ne támogatna, vagy ilyesmi, hanem arra, hogy az az egy ember, akire egy jóideje úgy érzem szükségem lenne, azt sem tudja, hogy létezem. Lehet, hogy azt tudja, hogy van egy lé/ány a negyedikről aki néha megjelenik az iskola különböző pontjain, de rámnézni, felfigyelni szerény személyemre luxus...kár.
Mindegy.
Majd újra jelentekezem.
